Magyar Hírlap | Ízlelgetem a nevet: Jókai Porondszínház. Olyan időket élünk, amikor a néző a színházban a cirkuszt (Stohl), a cirkuszban a színházat követeli (a mindenkori bohóc). Talán ezt ismerte fel Fekete Péter producer, színigazgató, amikor – az ő szavait idézem – mert egy nagyot álmodni. Ez az álom most az átépítés alatt álló Városligeti-tó betonján áll, igazi sátor, igazi porond és egy igazi, szomorú, álomi bohóc: Hobo. Csereberélem a betűket, s az is kijöhet még: hobóc.

Hobo bejön, megtagadja a fél életművét, rezignált, hatvanöt éves, sokat akart a nagybetűs élettől, a kisbetűs világtól, nem nagy kedvvel van jelen, de muszáj: dogozni kell, a huszonegyedik századot jobban utálja, mint az előzőt, s az utálatot csak munkával lehet legyőzni. Hitt a rock and rollban, ebben a magát világmegváltónak remélt műnemben, szándékosan nem műfajt írok, mert teljes világ volt, fölötte járt az élet érzésének, maga volt az élet s persze a halál is. Hobo a prózai előjátékban számot vet művészideáljaival, érdeklődik, hová lett Fellini, hová Pasolini s a költők, szinte valahányan.

Nincsenek, csak benne, csak bennünk, nem róluk szól a világ, a mai élet. Majd, nem meglepetés, megjelennek az artisták, a cirkuszművészek, leírhatatlan kavalkád, ember legyen a talpán, aki hitelesen képes leírni Kerekes Judit koreográfiáját, Vidnyánszky Attila rendezése egyesíti a porondmesteri, a rendező pályaudvari főnök és a vitorláshajó-építő világutazó erényeit, s hogy nem ütköznek egymásnak a mutatványosok, az a sok gyakorlásnak és a szerencsének köszönhető. Amit látunk: élő videoklip. Minden mozog, mindennek jelentése van, mozaikdarabokból épül az előadás, pontosabban: élő adás, sok a kockázat fenn, a kupola közelében, s itt lenn, a földön is.

A cirkuszban ugyanis nem lehet sumákolni. Vagy a kötélen mész vagy alatta. Hobo, illően a cirkuszosok (Hippodrom társulat) kimunkált, attraktív mutatványaihoz, a kötélen mászkál. Jól bírja, s jól teszi. Intellektualitásának csak a szövegértés vet olykor gáncsot, azok a nézők, akik nem hallgatták végig az egyébként frenetikusan jó és mindennapjainkba belereflektorozó Circus Hungaricus tucatnál több dalát, a technika hiá-nyosságai miatt a játék elején csak foszlányokban vehették le a dalok szövegeit.
Csodálnám, ha nem lenne ebből cirkusz. Aki színészként is, artistaként is valódit alakít, az a zseniális Oleg Zsukovszkij. Cipollaként száguldozik, varázsol, ijeszt, mutatványoskodik, ő tényleg nagyon nagy művész. Kikiáltó, ha kell, bohóc, ha muszáj. Belülről vezényli saját és társai jeleneteit, figyelni kell rá akkor is, ha nem csinál semmit. Benne egyesül a porondszínház összes lehetséges, még alig feltárt előnye, ő egyesíti magában az emberábrázolás és a mutatványosok, a személytelenségbe öltözött artisták utánozhatatlan produkcióit.

Miatta is mondom újra, hogy Hobo kötélre hangszerelt táncot jár. Ki érdekesebb: ők vagy én? Kire figyel a publikum? A dalra vagy a kettéfűrészelhető hölgyre? A nyílt színen felépített vitorlás hajóra vagy a Bolondok hajója című monstre dalra? Alázat? Bölcsesség? Letisztultság? Különösebb empatikus képességek nélkül is megértjük Hobo szándékát: a világ gyönyörű mutatványosbódé, de az igazi történések bennünk zajlanak. Mármint ha és amennyiben…

Az emberbarátok és az állatvédők figyelmét egyszerre hívnám fel egy gyönyörű dalra, amelyet oroszlánszelídítőként ad elő Hobo. A vadakkal szembenéző, kőkemény férfi megvallja: tud ő is félni, hiszen ő hiába durva, mint egy állat, emberként szakad meg a szíve, ha a kedvesét sírni látja. De hiába lett volna minden önvallomás, életműösszegzés, ha nem áll mellette egy nagyszerű zenész, egy remek csapat. Nincs hely minden közreműködő nevét felsorolni, de Madarász Gáborból olyan „nótákat” csaltak elő Hobo szövegei, amelyek a világ bármely pontján értelmesen mondanák el saját fájdalmainkat és saját örömeinket. Már az esetben, ha érteni vélik a „világhallgatók” a honi földön született szövegeket.

Forrás: Magyar Hírlap